A Másnak lenni c. kötetemből válogatás, betekintés

 

 

 E-könyvként is megjelent! 

 

1. fejezet
A vadászat

 

 

Szokásos erővadászatra mentek. Most éppen egy élelmiszerboltot vettek célba. Az üzletben, ebben a tavaszias hidegben és az éjszaka közepén, csak páran tartózkodtak: az eladó, két idősebb nénike, egy férfi és a fiatal huszonéves, középmagas termetű, vállig érő és szőkésbarna hajú, világosbarna szemű lány, Zoé.

 

Három talpig fekete ruhában pózoló, huszonévesnek kinéző srác lépett be az üzletbe. A sorok között megálltak egymás mellett, és elkezdett körülöttük kavarogni a levegő. Egy-két szikra lobbant a levegőben, hideg fuvallat süvített az élelmiszeres sorok között. A boltban vásárlók mind rájuk szegezték a tekintetüket. Ketten közülük energiagömböt alakítottak a kezükkel, majd rábocsátották a vásárló férfira és az eladóra, akik ájultan terültek el a földön. Ezután mind a három idegen elindult a kiválasztott áldozata felé.

 

– Csak annyi erőt hagyjunk bennük, amennyivel pár óra múltán fel tudnak kelni. Aztán a tudatukat töröljük erről az időpillanatról. Gyorsak legyünk, fiúk! – szólt az egyikük.

 

Egy sötétbarna és mélyen ülő szemű, titokzatos és szívet dobogtató arcú, sötétbarna hajú huszonéves lépett oda Zoé elé. A lány az előző látványtól − félelmében − meg sem mert mozdulni. A srác a derekánál átölelte őt, arcát a lányéhoz simította, majd Zoé egy kába hullámot érzett, amitől hirtelen teljesen lebénult. Nem tudott ellenkezni, nem tudta megakadályozni, hogy ne engedje még közelebb az idegent. Ezután az illető formás ajkait a lány szájához érintette, és az áldozat valamitől egyre csak gyengülni kezdett, majd egy tompa hullám csapta meg az agyát, és elsötétült előtte minden.

 

Mikor felébredt, halvány foszlányokra emlékezett, de még nem tisztult ki a feje. Egy üzletben feküdt a földön négy másik emberrel egyetemben, akik most ébredeztek.

– Mi történt velem? Hogy kerültem a földre? – kérdezte csodálkozón tekintettel és kicsit kábultan az eladó.

Mindenki értetlenül nézett egymásra. Nem tudták, hogy mi volt ez, de pár másodperc elteltével már nem is foglalkoztak vele. A lány is így tett, azonban érezte, hogy valami nincs rendben.

 

Mikor Zoé hazaérkezett, már kezdte teljesen összerakni a képet… emlékezett mindenre… a három idegen fiatalemberre, akik mintha nem is emberek lettek volna…

 

Mi lehetett az a furcsa érzés? Mi volt ez az egész? Kik voltak ezek? Miért tették?... Olyan érzékien bújt hozzám, de mégsem a vágy vezérelte. Ha még egyszer látnám… vagy inkább mégsem… nem tudom.

 

Ahogy így merengett, lassan elnyomta az álom. Az ágyon ültében elaludt.

 

2. fejezet

A találkozás

 

 

Egy hónap elteltével, egy áprilisi napon, Zoé egyik legjobb barátnője házibulit rendezett. A lány is elment, mert meghívták, bár nem szokott ilyen helyekre járni, inkább otthonülő típus.

 

Jó volt a hangulat, dübörgött a zene, sokan eljöttek. Ahogy Zoé végignézett a kétszintes családi ház óriási nappaliján, vidám és életet élvező fiatalokat látott… igazi házibuli. Ahogy így pásztázta szeme a terepet, az egyik pillanatban megakadt a tekintete egy fiún… ő az. Fekete, vékony, hosszú ujjú felsője passzolt sötétkék farmerjához és fekete cipőjéhez. Sehol egy díszes felirat. Éppen beszélgetett egy ifjú párral. Megérezte, hogy figyelik. Abba az irányba tekintett… de Zoé már nem volt ott.

 

A srác belépett a konyhába… a lány ott volt. Az asztal mellett ült egy széken, meredt a semmibe. Az ifjú odalépett hozzá.

– Szia! – szólt oda a lánynak.

Zoé felkelt a székről és szó nélkül pofon vágta, majd ismét helyet foglalt.

– Ezt bizonyára megérdemeltem – mondta a srác az arcát fogva.

– Mi volt az az egész, amit a boltban műveltetek? Miért tettétek? Miért tetted velem? – világosbarna szemei csak úgy csillogtak a mesterséges fénytől megvilágítva.

– Emlékszel rá? …Hm… Nem kellene… – tűnődött el a pasi.

– Kösz szépen! Azt hiszed, hogy ez olyan jó nekem? Mintha kihasználtak volna! Mire volt jó ez az egész? – mordult fel a lány.

 

Kinyílt az ajtó. Egy nyalakodó-falakodó páros tört be az ajtón.

– Sziasztok! Van még abból az ütős koktélból? – kérdezte a kicsit ittas leányzó.

– Itt van, tessék! – vette el a mosogató mellől a fiatalember a kevert italt, és nyújtotta át a jó kedélyű párosnak.

– Köszönjük! További jó mulatást nektek! – kiáltotta egyszerre a szerelmespár.

– Nektek is! – szólt oda nekik a srác, de már közben Zoét figyelte, aki pedig őt.

 

– Hallgatlak – szólt ismét kis szünet után a lány.

A pasi leült mellé, és a lány szemébe nézve folytatta:

– Én egy olyan lény vagyok, akinek erőre van szüksége, hogy le tudja győzni a gonoszt, ami folyton el akarja pusztítani ezt a Földet. De az erő elszívásával nem ölünk senkit, csak éppen kiürül az energiája az illető ember testének, és fáradtan elalszik, mialatt újra feltöltődik a szervezete. És hogy ne emlékezzen, hogy mi is történt, van egy olyan képességünk, amivel el tudjuk kábítani az illetőt, törölni a memóriáját… bár nálad ezek szerint nem hatott, ami még soha nem fordult elő.

 

A lány megborzongott. Tehát nem vagyunk egyedül? Nem csak emberek vannak a Földön? És titokban ilyeneket művelnek?... De olyan aranyos… és mégis, nem tudom, hogy kicsoda vagy micsoda ő.

 

– Ha nem ember vagy, akkor mi? – törte meg kis habozás után a csendet a lány.

– Mi magunk közt csak draidáknak nevezzük magunkat.

– Ha nem emberek vagytok, akkor gondolom, olyan halhatatlanfélék – tűnődött el hangosan, szinte maga elé mondva a lány.

– Nem – mosolyodott el a srác. – Ránk is vár a halál, csak nem olyan hamar. Tovább élünk, mint az emberek… körülbelül fél emberöltővel.

– Hány éves vagy? Ha kérdezhetek ilyet!

– Természetesen igen. 32 éves vagyok.

– Huh! – nézett rá döbbenten Zoé. – Pedig csak 24 évesnek nézel ki.

– Tudom. Majd 42 évesen egy picivel idősebbnek fogok látszani – mondta nagy vigyort vágva az ifjú.

– Hogyan jöttetek létre? – kérdezősködött tovább Zoé.

– Van egy hely, ahol megszületünk, emberi alakot kapunk és lekerülünk a Földre. Lehet, hogy furcsán hangzik, de így van. Már nem vagyunk kicsik, de fiatalon kezdjük el a sötét lények elleni küzdelmet, akik az Alvilágból jönnek fel a Földre kárt tenni. Mi nem is tudunk szaporodni, hiába tökéletes az emberi formánk, mert a Semmiből születik meg a testünk, amibe a Fenti Létből alászáll a lelkünk. És majd halálunkkor is oda térünk vissza, hogy később újra születhessünk.

 

De fura… mintha angyal lenne. Vagy azt mi, emberek találtuk ki? Vagy ők lennének, csak más a nevük? Jaj, egy felsőbbrendűvel beszélgetek?

 

– Az egész világon jelen vagytok? – folytatta a kérdezősködést a lány.

– Igen.

– Hogyan éltek?

– Mint az emberek. Ugyanúgy éljük a hétköznapjainkat. Beszivárgunk közétek.

– Mással is táplálkoztok?

– Természetesen – nevette el ismét magát a srác.

 

Azt mondta, hogy fiatalon kezdik a küzdelmet a sötét lények ellen.

 

– Ti tartjátok úgymond fenn a rendet? – kérdezte egy kis tűnődés után a lány.

– Igen. Az emberek, mikor meghalnak, sokszor nem találják magukat és nem tudnak az útra rálépni, így a lelkük megragad a Föld és az Ég között. Dühöngnek, hogy mitévők legyenek, majd segítséggel tudatra ébrednek, és jönnek kísérteni. Sötét Lényként és az Alvilág Küldötteként pusztítani akarják a Földön élő embereket, vagy befolyásolással rossz útra téríteni. Így is elég gond van a világon, ezért születtünk mi, hogy legalább eggyel kevesebb sérülés legyen ezen a helyen.

 

Legalább jó cselekedetért szívják el az energiát tőlünk. Ez megnyugtató – nyugtázta magában az eddig hallottakat a lány.

 

– És hogy hívnak?

– Olaf, de szólíts csak Olinak.

– Zoé vagyok – mutatkozott be mosolyogva a lány.

– Örülök, hogy ilyen nyugodtan fogadtad a helyzetet.

 

Ekkor kivágódott a konyhaajtó, és pár fiatal ittasan énekelt befele jövet. Mikor hozzájuk értek, átölelték őket, majd körtánccal kisétáltak.

Zoé felkelt és kiindult utánuk. Oli megfogta a kezét. A lány hátrafordult feléje.

– Bocsáss meg, ha megbántottalak akkor, ott az üzletben. De kérlek, ne mondd el senkinek, amit elmondtam!

Zoé nyugodt arckifejezéssel tekintett rá, majd kihúzta kezét a srác szorításából, és kisétált a konyhából.

 

A buli tombolt a nappaliban. De a lánynak nem volt kedve az örömre. Még össze volt zavarodva. Túl sok információ érte őt egyszerre, és belülről mégsem fogadta olyan nyugodtan a híreket. Besietett az emeleti mosdóba, majd magára zárta az ajtót, lekuporodott a földre, azzal elsírta magát.

 

Még percekig ücsörgött így mozdulatlanul, majd elővette a zsebéből a mobilját. Telefonált, utána megigazította a sminkjét a tükör mögötti készlettel, végül kinyitotta a mosdó ajtaját. A sötétben ott ült Oli. Nézte a lányt.

– Most már mindig követni fogsz? – kérdezte kicsit zaklatottan Zoé.

– Nem. Csak szóltam a többieknek, hogy te más vagy… nem reagáltál a kábításra úgy, ahogy kellett volna, és ezt kivizsgálják.

– Hagyj ki ebből az egészből! – szólt most már felindultan Zoé, miközben a lépcső felé indult.

– Nem akartalak megsérteni! – nyúlt utána Oli.

Zoé megállt, mélyen a srác szemeibe nézett:

– Engedj el! Ha félóránként nem hívom a barátnőmet, szól a rendőröknek és a szüleimnek, hogy eltűntem, és akkor nagy baj lesz!

– Elmondtad neki? – kérdezte ijedt szemekkel a srác.

– Most elmegyek. Eressz el!

Oli elengedte a karját, és a lány lesétált a lépcsőn.

 

Ki tudja, hogy milyenek valójában? Kedvesnek és aranyosnak állítja be magát, de mégiscsak elcsábított, majd elkábított, végül otthagyott azzal a tudattal, hogy nem fogok emlékezni semmire. Hogy tehet ilyet?

 

A személyszállító autó percek múlva a ház előtti perem mellé gurult. Zoé kinyitotta az ajtót. Ekkor az autóüvegben meglátta Olit.

– Érzem, hogy félsz – mondta mély hangon a srác.

– Ezt elfelejtetted említeni. Megérzed?

– Igen, az érzelmek hullámait érzékeljük: félsz, szívből örülsz, vagy éppen rettegsz, nyugodt vagy-e belülről, meg vagy-e ijedve, vagy éppen kedvelsz-e valakit… ilyenek. És ha másodjára találkozunk valakivel, akkor megérezzük az orrunkkal az illatát.

 

Miért kell ilyen kedvesnek lennie? Elmond mindent, hogy bízzak benne. Vagy csak azért mondja el, mert emlékszem mindenre? Elegem van ebből! Ez most sok!

 

– Nem mondtam el senkinek és nem is fogom, hogy mi vagy, csak taxit hívtam. De ne gyere utánam! – vetette oda a csávónak meg sem fordulva.

– Rendben – suttogta lehajtott fejjel Oli.

 

Zoé beszállt a kocsiba, és a taxi elhajtott a srác előtt. Oli még sokáig nézte az út nyomát… és érezte a lány illatát.

 

3. fejezet

A sikátor mélyén

 

 

A találkozás után pár hétre az egyik este Zoé későn végzett a könyvesboltban, ahol dolgozott. Neki kellet zárnia az üzletet. Nem egy forgalmas út mellett található a munkahelye, de nem volt veszélyes környék.

 

Ahogy ment végig a kihalt utcán, az egyik sikátornál hangokat hallott. Odalépett a szűk utca szegletéhez, és fülelt, azonban csak csörömpölést hallott. Tovább akart haladni, de valami visszatartotta. Elnehezedtek a lábai. Visszafordult a hang felé, majd lassan a sikátor területére lépett.

 

Az egymás mellett húzódó konténerek legvégén a fal mentén két sötét árnyalak szívta egy ember életerejét. Mikor már egy csöppnyi sem volt benne, az áldozat teste összeaszottan hullott a földre, majd elporladt a két lény lába alatt. A két fekete árnyalak megnagyobbodott, emberi formát öltött, de csak fekete testük volt, arcuk és kidolgozott testük nem. A sötét árnykép körülöttük maradt.

 

Jaj, ne! Ezek lennének az alvilági lények, amelyekről Oli mesélt? Ezt nem hiszem el! El kell tűnnöm innen!

 

Zoé hátrálni kezdett az egyik konténer mellett. Eközben nekiment egy kisebb kukának, és zajt csapott vele. A két lény a lány felé fordult, és lebegve feléje közelített. Zoé gyorsan megfordult, futni kezdett ki a szűk utcából, ám a lények hamar utolérték, egy nagyot taszítottak rajta. A lány nekiesett az egyik oldalsó nagy hulladékgyűjtőnek. A következő pillanatban már éles visításokat hallott. Megfordult. A két lény mellette zuhant le a földre, testüket kékes fényű energia járta át. Egy sötét ruhás férfi lépett oda melléje. A kezében lévő energiagömb megvilágította az arcát: kicsit borostás, vállig érő hajú, harmincas éveiben járó pasas volt. Talán egy draida? A két lény felszállt a földről, de a borostás férfi utánuk dobta az energiagömböt. A két lény ismét a földre zuhant. Ahogy előrébb lépett az árnyalakokhoz, Zoé egy határozott mozdulattal felpattant, és rohanni kezdett ki a sikátorból.

 

Nem volt messze a külső úttól – pár méterre –, és ahogy kilépett, majdnem megbotlott az oldalsó irányból érkező másik fekete ruhás férfiban. Próbálta siettében kikerülni, azonban a sebességtől elesett. Ekkor megint hallotta a visítást. Felpattant, rohant ki az úttestre. Egy autó majdnem elgázolta, de sikeresen átfutott a túloldalra. Megfordult, hogy lássa, követik-e, de senkit és semmit nem látott már… mintha semmi sem lett volna ott. Egy taxi közeledett. Gyorsan leintette, és alig várta, hogy hazaérjen.

 

A taxiban egyedül maradt a gondolataival. Láttam igazi alvilági lényeket! És más draidákat is! Nem emberek… vannak képességeik. Oliék védenek minket. De ki akarok maradni belőle! Ez túl sok nekem… Vagy mi van, ha engem támadnak meg? És ha későn jön a segítség?... Mint most… Jaj!... Félek.

 

A lakásban a villanyt sem merte feloltani. Bezárta maga mögött az ajtót. Az ágyára ugrott, mélyen belefúrta párnájába az arcát, és próbált nem emlékezni a visító hangokra. Lassan kezdett megnyugodni. Hamarosan el is nyomta az álom.

 

 

 

/további fejezetek a könyvben/