Az Árnyékvilág II. - Add a kezed! c. kötetembe betekintés

 

  E-könyvként is megjelent!

 

 

Aki szeretettel teli családban nőtt fel, az fel sem tudja fogni, hogy milyen lehet egy sanyarú gyermekkor. Eileen az alkoholista apjával él, amikor kitör a háború. Lövések zaja töri meg a csendet a kis községben, ahol a családfő halálát leli, így a kislány útnak indul egy harcoktól mentes hely felé Nadia, a szellem kíséretében, mialatt gondolatai megállás nélkül kavarognak az agyában.

 

A kötet második részében Eileen megérkezik Magyarországra, egy kisvárosba, ahol egyenesen az ottani rendőrőrsön köt ki. Az egyenruhásoknak köszönhetően kiderül, hogy az édesanyja hová tűnt. A kislány azon töpreng, hogy meg akarja-e ismerni őt, aki lassan már egy éve elhagyta őket, azonban az ottaniak biztatására szembenéz ezzel a lehetőséggel.

 

 

 

 Részlet:

 

 1. rész

Az út

 

 

Mikor már csak a kín ölel téged körül,

Mikor már a szíved semminek nem örül,

Akkor intsél a múltadnak végső búcsút,

Előtted az ismeretlenbe tartó út.

 

 

I. fejezet: A hölgy

 

 

Ott

lebeg,

út pora

nem fogja őt,

szellemként vár rád.

 

 

Ismerős kiabálásra ébredt. Már megszokta, de még mindig beleborzongott. Fejére húzta a takaróját, magzatpózba gömbölyödött. Már jó ideje nem sírt. Úgy érezte, hogy értelmetlen könnyeket hullajtania, úgysem segít rajta senki. Az édesanyja egy ideig védte őt, de sokszor az sem használt, majd egyedül maradt… nem volt támasza.

 

Még nincs egy éve annak, hogy a szeretett személy, aki szülte őt, elhagyta őket. Ő úgy könyvelte el magában, hogy azért, mert az apja előszeretettel fogyasztotta az alkoholt, ami után folyton agresszívvá vált. Amikor a családfő többet ivott a kelleténél – ami elég gyakran előfordult, netán ki sem józanodott –, akkor – a nőnemű szülője szavával élve – „bekattant”, és megkezdődött a nagy lakásban való ámokfutása. Az elején az édesanyja még úgy szólt neki, hogy „Gyere, bújjunk el!”, de hamarosan az egész esemény kísérteties menekülésbe fordult át. Az apa először mindig az ő szeretett anyukáját találta meg. Visítások, csattanások, bútorok összetörése következett. Majd a néma csend. Végül rá került a sor, amikor is a ház ismét sikításoktól és jajgatásoktól lett fülsiketítő. Olyankor hangosan számolt tízig, majd mikor a végére ért, újra elkezdte a számolást mindaddig, amíg el nem engedték azok az erős kezek. Akkor a legközelebbi sarokba húzódott, ott várta, hogy az édesanyja odakússzon hozzá. Nemegyszer megesett az is, hogy órákig gubbasztott térdeit felhúzva, azok előtt a karjait összekulcsolva, mire újra szerető karok szorították magához. Azonban akadt olyan is, hogy nem érkezett meg a védelmező ölelés. Ilyenkor rendre egy szép helyet képzelt el gondolatban, ahová senkit nem engedett be… csak az övé volt.

 

Kimászott az ágyából, megállt előtte. Ismét hallotta az ordibálást… neki szólt.

– Eileen! Azonnal told le a segged!

Semmi kedvesség nem volt benne, semmi szeretet… csupán a szívtelenség. A kislány hosszú, hullámos, világosbarna haját összefogta, átöltözött az emeleten található szobájában, utána átlibbent a fürdőszobába, ami fent is volt kialakítva, ott a csapba helyezett lavórban megmosta az arcát. A tükörbe belepillantva világosbarna szemei szomorúságot tükröztek vissza. Sóhajtott egy nagyot, kilépett a fürdőből, majd lesietett a lépcsőn. Az útjába kerülő törmelékeket, amik a falról peregtek le, játszi könnyedséggel kerülte ki.

 

Napokkal korábban robbant egy bomba a ház közelében. Két hete a háború úgy kúszott be az országba, mint egy táplálék után ácsingózó, kiéhezett anakonda. Az apja nem hajlott arra, hogy elhagyja az országát, amúgy is korára nézve jelentkeznie kellett kötelező sorkatonai szolgálatra, de a nap teljes egészét italozással töltötte, ami miatt beszámíthatatlannak minősítették, így lemondtak róla. A hatéves kislány a házban olyan volt, mint egy szellem. A szomszédok úgy vélték, hogy az anyjával együtt távozott, azzal a nővel, aki már nem bírta elviselni a férje folytonos alkoholfogyasztását és az abból adódó bántalmazásokat. Azonban az, hogy tényleg mi történt a hölggyel és a gyermekével, azt nem tudta senki. Hogy lett volna-e rokonsága az anyának, és ha igen, akkor ők milyen információval rendelkeztek róluk, arról sem volt fogalmuk a szomszédoknak.

 

A konyhába lépett. Sörös- és házi pálinkás üvegek hevertek szerteszét a földön, itt-ott diribdarabban.

– Takarítsd fel! – jött mély, hörgő hangon a parancs.

Eileen elvette a sarokban pihenő seprűt. Nem értette, hogy miért kell feltakarítania az üvegtörmelékeket, főleg úgy, hogy a ház többi helyiségében nem kellett rendet tennie… egyedül csak a konyhában. Bár, hogy ennek mi volt az oka, csak sejtette: az édesanyja kedvenc időtöltése a sütemények sütéséből állt, amiből soha nem maradt egy órán belül egy darab sem. Sütés-főzés után mindig csillogott-villogott a konyha, mintha az előtte való órákban nem is sertepertéltek volna abban a helyiségben. Folytonosan rend és tisztaság honolt a nő kedvenc területén. De azt a szót, hogy „édesanya”, már tilos volt kimondania. Mikor Eileen mérgében egyszer e szó helyett az anyja keresztnevét ejtette ki a száján, az apja – akit soha nem nevezett édesapaként – éktelen haragra gerjedt. Onnantól kezdve ennek a szónak a kiejtése is tabutémának számított a házban. Egy ideig mondogatta magában, hogy majd visszajön érte az anyukája, de ahogy az elején teltek-múltak a napok, majd a hónapok, a szeretett személy emlékének megfakulásával a remény is eltűnt, egy idő után a helyét a fájdalom, végül a düh vette át.

 

A nagyon magas és vékony alkatú, széles vállú férfi átdöcögött a nappaliba, hagyta a gyermeket dolgozni. Eileen örült, hogy most nem kapott egy „csak úgy adott” pofont. Mire végzett, megéhezett. Élelem alig volt valami, azt is be kellett osztaniuk. Az erősebb nemű szülője inkább csak ivott és ivott, nemigen foglalkozott azzal, hogy jut-e a lányának ennivaló. Amikor már nagyon nem hagyta nyugodni a hasa, belebújt a béléses cipőjébe, a vastag kabátjába, fejére sapkát húzott, a sálját jól körbetekerte a nyaka körül, majd útra kelt. Még régebben, amikor beköltöztek a házba és még jó volt a családi idill, az apja leszigetelte a házat, így telente alig volt szükség fával tüzelni, ami most nem jött volna jól a megszálló orosz katonák végett, nehogy rájuk találjanak, ha megint arra járnának tankjaikkal, egyéb fűtési lehetőség pedig a harci helyzet miatt nem nagyon volt lehetséges.

 

Kint az úttesten a néhány nappal ezelőtt lelőtt két ember holtteste már nem feküdt ott, de még mindig lelki szemei előtt látta azokat. Néha arra tévedt pár orosz tank, azonban mindegyik csak áthaladt a településen, egyik-másik kis rombolást hagyva maga után. A hideg ellenére fehér hólepel nem terebélyesedett el a környéken. A közelben volt egy kisebb bolt, ott még akadt élelmiszer. Ő maga a kedvenceit elrejtette a diszkontban, hogy senki ne találjon a dugi kajáira, mert haza nem merte vinni azokat. Ott az üzletben, mikor nem találkozott senkivel, elővett egy-két félretett harapnivalót a rejtekhelyéről, majd kint a szabadban, közel a házuknál található terebélyes bokorsor egyik tövében elfogyasztotta majdnem mindet. A kedvenc rágcsálnivalói minden esetben csillapították mocorgó gyomrát. Szomját szénsavas üdítőitallal oltotta, amiből szintén hevert jó sok dobozzal a titkos zugban. Evés közben minduntalan bámulta a tájat. Néha látott egy-egy kósza lelket végigmenni az utcán, de már nem tudta eldönteni, hogy élők-e, vagy holtak. Amióta megtámadták a hazáját, Ukrajnát, jó pár kísértettel találkozott itt az ország északi részén elhelyezkedő falucskájában. Az elején még a halott emberek a testük felett álltak, majd csak úgy céltalanul bolyongtak, azonban hamarosan eltűntek. Akkor jött rá, hogy kísértetek, amikor átment rajtuk egy-egy élő ember. A kis községben azok maradtak csak, akik ragaszkodtak az értékeikhez, a hazájukhoz, a szülőföldjükhöz, vagy nem volt máshol rokonuk, nem tudtak úgy mozogni, netán a szűkös anyagi körülményeik nem engedték meg nekik, hogy elmeneküljenek… főleg az idősek.

 

Eileen hol a távolba nézett, hol közelre tekintett, a gondolatai pedig megállás nélkül pörögtek az agyában.

 

Csak tekint körbe maga körül,

Míg árnyék vetődik a por mögül,

Szennyeződés a házakon megül,

Itt a létre csak halál vetül.

 

Amikor éppen ismét bámulta a messzeséget, a jobb oldali irányból érezte minden porcikája, hogy valaki figyeli őt. Nagyon lassan oldalra fordította a fejét. Egy hosszú és szőkésbarna hajú, magas, vékony alkatú, kerek és pirospozsgás arcú nőt vett észre. Csak állt az út közepén, miközben nézte őt. Hosszú, világoszöld ruha volt rajta, de olyan lenge és vékony, amiből Eileen egyből tudta, hogy szellemmel van dolga, hiszen ő maga vastag kabátot viselt a dermesztő, március eleji hideg végett. Odaintegetett neki, aki viszonozta. A lány egy mosolyt is küldött felé, amelyet azonnal visszakapott. Ahogy próbálta még jobban szemügyre venni a női alakot, sárgás fényességet és színesebb, erőteljesebb teret látott körülötte. Ám ebbe a látványba úgy belefeledkezett, hogy észre sem vette az előtte menekülő felnőtteket. A hölgy hirtelen köddé vált, ő pedig feleszmélt, megriadt. Kristálytisztán hallotta a fegyverek ropogását, amik visszarántották a valóságba. Egy tank gördült végig a település leghosszabb útján, mely egyben főutca is volt, aminek a közelében ücsörgött. A nagy katonai gépezet lassan gurult végig, közben amerre csak tudott, lőtt. Eileen lehasalt a fűbe, ott a bokorsor mögött, majd megmerevedett. Nem mert megmoccanni. Egyszer csak ordibálásra lett figyelmes. Megismerte a hangot… az apja szólította. Eileen gondviselője – mit sem törődve a lövésekkel – ment az út szélén. A kislány ismerte ezt a járást… az apja részeg volt. Aztán már csak a földön elterülő alakot látta. Hogy miként esett a földre, nem tudta, annyira sokkos állapotban volt. Már csak a fekvő, halott hozzátartozóját látta. Meg sem mert szólalni. Kezeit szorosan a szájára tapasztotta, nehogy ijedtében sikítson egyet. Próbálta összeszedni magát, de szíve úgy ki akart ugrani a helyéről, hogy nehezére esett még lélegezni is. Hirtelen azt sem tudta, hogy ez megnyugvást jelent-e a számára, vagy kezdjen el aggódni. A tank elhaladt a közelében, de olyan jól rejtette az árok mellett lévő terebélyes, levél nélküli, sűrű ágakkal teli bokorsor és a barna színű kabátja, hogy senkinek nem tűnt fel az ottléte. A harckocsi kifelé tartott a településről, egyenesen Kijev irányába. Eileenék háza közel feküdt a falu széléhez, így nem láthatta a kislány, hogy a helységben milyen pusztítást végzett a jármű.

 

Miután közel tíz percet időzött mozdulatlanul, feltápászkodott. Más embereket is látott a saját házuk felé tartani. Az egyik még itt maradt szomszédjuk hozott egy pokrócot, azt lökte rá Eileen apjára, mint hozzávetőleg egy leplet. Ekkor vette észre a kislányt.

– Te itt vagy? – kérdezte meghökkenten.

A gyermek, ahogy csak tudott, a maradék élelmet és innivalót hátrahagyva rohant be a családi házba, miközben végig figyelmen kívül hagyta az ukrán asszonyt. A néni végig kiáltott utána, de a lányka nem hallotta, egyenesen berontott az ingatlanba, azzal el is tűnt mindenki szeme elől.

 

Mikor bezárta maga mögött az ajtót, nekidőlt, és hátát lecsúsztatva leült a földre. Ismét lepergett előtte az egész jelenet: emberek menekülése, lövések, a földön fekvő test. Várta, hogy eleredjen a könnye, de semmi nem történt. Érzett egy-két cseppet legördülni az arcán, azonban nem tudott sírni. Tudta, hogy rosszul bánt vele az apja és most egyedül maradt, nincs senkije, de próbált nem pánikba esni. Hamarosan dörömbölésekre figyelt fel. A szomszéd nő szüntelen próbált vele beszélni, mire Eileen kiordított a zárt ajtón keresztül:

– Csak hagyjon békén!

– Gyermekem! Itt leszek a szomszéd házban, ha kellenék. Éjszakára lemegyek az óvóhelyemre. Tarthatsz velem oda, ha gondolod. Napközben viszont a házban leszek – szólt a kedves hang.

 – Köszönöm – mondta a kislány, de úgy érezte, hogy nem lesz rá szüksége.

A lefagyott orra felmelegedett, ami miatt szüksége lett zsebkendőre. Kihalászott egyet a kabátzsebéből, hogy kifújja a nóziját. Majd kihámozta magát a meleg pufajkából, végül a többi kiegészítő holmijától is megszabadult.

 

Kis idő múlva bement a konyhába, ott a spájzban még talált olyan élelmet, amit meg lehetett enni. A burgonyát meg tudta főzni, volt bőven gázpalackjuk hozzá, aminek a használatára megtanította az apja, továbbá lilahagymát és egy kevéske füstölt húst is fellelt a kamrában. Az apja korábban már megtiltotta neki, hogy dézsmáljon a húsból, mindig csak engedéllyel nyúlhatott hozzá. Most az egészet egykedvűen fogyasztotta el. Vágyott egy kis édesség után, de nem mert kimenni a szabadba. A kútból korábban hozott víz még volt otthon, szobájába csempészett palackos víz is a rendelkezésére állt, azonban hiányolta a cukrozott üdítőket, de tényleg jobbnak látta, ha nem mozdul ki.

 

 ...