Az Árnyékvilág c. kötetembe betekintés

 

 

 

 E-könyvként is megjelent!

 

1. részből:

 

Amikor azt hiszed, hogy nincs fájdalom,

Amikor azt hiszed, hogy te vagy a hatalom,

Amikor azt hiszed, hogy elér már a végzet,

Akkor jössz csak rá: ez csak a kezdet.

 

IV. fejezet: A múlt

 

Min

rágódsz,

múlt csupán,

emlékekkel

megrakott tárház.

 

Valéria a hotelszoba ablakán át kitekintve ismét elmerült gondolataiban: mi minden várhat rá most, hogy a túloldalra került. Ahogy akkor a lépcsőfokra rálépett, mintha a testét már nem is érezte volna: egyszeriben megszűnt létezni, csak a lélek volt jelen… az ő lelke, amely akkor belépett a halhatatlan világba, és most már itt sínylődik majd örökre.

Nem lehet innen kiszabadulni, ez most már tény és való – gondolta magában. – De nem tudom elképzelni, hogy egy kiút sincs innen! Biztos van egy fény, egy alagút vagy átjáró, ami átviszi a lelkeket a többi túlvilági emberi lélekhez, és nem kell ebben a hotelben szenvedni. Átkok nem létezhetnek! Vagy tényleg hat a lélekre, amikor az ember elveszettnek hiszi magát, mert nincs teste? Végtére is én önszántamból jöttem ide, bár az is igaz, hogy nem gondoltam át ezt, de biztos, hogy van számomra kiút. Igaz, én választottam, hogy belépek ebbe a hotelbe, de azért egy örökkévalóságig csak nem fogok itt ragadni? Mikor eldöntöttem, hogy ide jövök, nem gondoltam, hogy mindez valóság lehet… már ha valóság, de már én sem tudom, hogy mi, csak azt, hogy létezik. És ez a Csekő úr! Hm... Jóképű, sármos, kicsit régimódi ugyan, de azért tüneményes, igazi pasi. Az alkata is tökéletes... bár szellem. Amúgy, ha belegondolok, már én is. Egyáltalán ő meghalt? Hogy lett lélek? Ezt senki nem tudta nekem megmondani… fura. Remélem azért segíteni fog nekem.

 

Gondolataiban végigpörgette eddigi életét: kitűnővel végezte el az általános iskolát, kiválóan érettségizett a gimnáziumban, sikereket ért el az egyetemi évei alatt is. Sokat utazott külföldön a tehetségének köszönhetően, kapott ösztöndíjat, különböző díjakat, versenyeken való elismerést… megízlelhette az élet igazi oldalát.

 

Töprengései közben a messzeségben, a hotelhoz közeli egyik fa ágáról egy kismadár röppent el. Ahogy végigszállt a levegőben, Valéria látta, hogy egy sárgarigó az.

De hiszen a környéken nincs is állat? Ez hogyan tévedt ide? Hm… – de gondolatait ajtókopogás zavarta meg.

– Tessék! – szólt hangosan Valéria.

– Szobaszervíz!

– Jöjjön csak!

Az ajtó kinyílt, és egy férfi tálcán hozta be a kis frissítő italt házi készítésű süteményekkel megrakottan. Letette az asztalra, majd fejét meghajtva, szó nélkül, néha-néha felpillantva az új vendégre, lassan távozott. Valéria még utána tudott szólni:

– Köszönöm.

Ők is biztos furcsának találják, hogy itt vagyok. Most minden új nekik is – vélekedett magában Valéria.

Majd vett a tálcáról egy almás rácsos süteményt, és ismét az ablakhoz ment. Visszaemlékezett, milyen volt, amikor Larifettit megismerte.

 

A gála egy hatalmas épület dísztermében került megrendezésre, amelyre hivatalos volt a milliárdos Larifetti úr és Valéria is. A nő nem tervezte, hogy sokáig marad, mivel testvérét szerette volna meglátogatni, aki egy 60 kilométerrel odébb lévő kisvárosban lakott férjével, akitől remélte, hogy segít majd átvészelni a műtétje utáni nehéz időszakot. A cég, ahol részlegvezetőként dolgozott a nagyvárosban, még fizetett szabadságot is adott neki, csak gyógyuljon meg, mivel nagy becsben tartották számon. De a korábban már elvállalt gála miatt Valéria nem akarta lemondani a képviseletét, így gondolta, ha már testvéréhez utazik, útba ejti a gálát is a cég jó hírnevére tekintettel. Bár a rendezvény helyszíne a lakásától pont az ellenkező irányban volt, a város másik végén, még haza kívánt menni a holmijáért, hogy késő estére már a testvérénél lehessen. Még sohasem vett részt ilyen eseményen, ezért is tartotta fontosnak megjelenését. Már nyugodt volt, hogy a daganatot sikeresen eltávolították, de a varrat még húzódott össze, fájt mindene, és nem ismert úgy a közelében senkit, aki ápolhatta volna. A barátai mind házas emberekként éltek, így nem szerette volna megtörni az idilljüket, emellett a gyerekeikre is vigyázniuk kellett, nem akart kellemetlenséget. A munkatársaira meg csak nem akarta bízni ezt a feladatot. Szülei régen meghaltak: az édesanyja egy autóbalesetben hunyt el, az édesapja stroke-ot kapott pár éve, amibe belehalt a későn érkező segítség miatt. Csak a testvére maradt, Emma, aki találkozott álmai férfijával, miközben ápolóként a turistaként érkező Tibor sebeit látta el, aki egy kis kirándulásra vágyott, távol az otthonától. Így Emma vele ment egy kisvárosba, így elváltak útjaik. Neki nem volt kedve elmenni, szerette az ottani munkáját, minden ide kötötte: szülei emlékei, barátai, osztálytársai. A nagyszülei is éltek, de mind távol a szeretett városától.

Amint meglátta Larifettit, szíve majd kiugrott a helyéről. Az úriember is azonnal észrevette őt. A levegő izzott körülöttük.

 

– Csak így egyedül? Senki nem kísérte el Önt? – kezdte az ismerkedést Larifetti.

– Amint látom, Önt sem.

– Csak magára vártam!

– Ez kedves – nevetett Valéria.

– Hogyan lehetséges, hogy eddig még nem találkoztunk?

– Nagy ez a város.

– Az biztos. Sokszor jár ilyen helyekre?

– Miért kérdi?

– Finom úri hölgynek néz ki, elegáns és kecses megjelenése van, mégis a szeme mást árul el.

– Ugyan mit?

– Egy sok fájdalmat megélt nőt, aki az élete eddigi nagy részét keményen dolgozta végig.

– Nagyon jó megfigyelő, kedves uram.

– Luis Larifetti. Kicsit nehezen beszélem a magyar nyelvet.

– Teljesen jól megértem, amit mond. Az én nevem Kovács Valéria – azzal kezet fogtak egymással.

Az egész estét együtt töltötték.

 

Emlékvilágából madárdal zökkentette vissza a valóságba. A fán ülő sárgarigó hangja mintha emberi beszéd lett volna, úgy értette minden egyes szavát. A kisállat egy verset csiripelt:

 

Hátrahagynád fájdalmadat,

Nem cipelnéd magaddal,

Takarnád és otthagynád,

Döngölve földbe tipornád.

Törölnéd fedő szavakkal,

E ködbe burkolt múltadat.

 

Keresed az igaz utadat,

Lépnél előre már egyet,

Sodorna az ár köveken,

Mint betűk a szövegeken.

Indulásra kaptál kedvet,

Ösvény előtted mutogat.

 

Árnyék suhan át az ágakon,

Fényeden fekete burok kerete,

Szürke árnyjáték vetül mindenre,

De erősen bontakozol ki belőle.

Mi volt, már a múlt kísértete,

Messze jár tőled, más tájakon.

 

Majd ismét csend telepedett a környékre. A madarat sehol nem látta tovább. Elmerengett a hallottakon. Amit addig szépnek és jónak hitt, kiderült, csak egy illúzió volt, semmi más. Amit pedig itt fog tapasztalni, az mindent felülmúl. Reméli, itt megleli önmagát.

 

 

 

2. részből:

  

Amikor azt hiszed, hogy minden megváltozott,

Amikor azt hiszed, hogy minden átváltozott,

Amikor azt hiszed, hogy elér egy új hatás,

Akkor jössz csak rá: ez csak a folytatás.

 

 

I. fejezet: Odakint

 

Járj

úton,

jön feléd,

sármos férfi

már nyújtja kezét.

 

Valéria első útja Larifettihez vezetett. A panorámás lakosztálya tükrözte mindazt az önimádatát, amit már olyan jól ismert. A milliárdos arannyal borított foteljében az íróasztala előtt ült, fejét a tölgyfából készült, kézzel kimunkált asztalára hajtotta. Amint belépett a vendég, a férfi megérezte a jól ismert illatát.

– Ne mondj semmit! – azzal felnézett az érkezőre. Valéria döbbenten vette észre, hogy Larifetti legalább két évtizedet öregedett.

– Mi történt veled?

– Egy átok játszik velem.

– Megérdemelted – közölte vele nyersen a nő.

– Tudom. Visszavágó. Miért jöttél?

– Hogy lássam élőben is a bukásodat.

– Hát, láthatod. Örülsz?

– Igen.

– Jó, hát láttál, elmehetsz.

– Azt is teszem. Viszlát!

Mielőtt kilépett volna az ajtón, Larifetti még odaszólt neki:

– Csak hogy tudd! Őszintén, tiszta szívből csak téged szerettelek! Egy részem soha nem felejt el téged, őrizni foglak a szívemben.

– Ha szerettél volna, nem teszed azt, amit tettél. És neked nincs szíved – közölte közömbösen a távozó, majd maga mögött becsukta az ajtót. Már nem látta, ahogy az öregember ráborult az asztalra és elsírta magát.

 

Valéria immár fájdalmaktól mentesen, múltat hátrahagyva sétált a sötétedő utcán. Lelkében tisztázott mindent. Látta maga előtt verse szavait:

 

A szerelem egyszer elszáll,

Viszont az idő meg nem áll,

Pörögve ontja fájdalmát,

Hozza új élet birodalmát.

 

Még Larifettihez tartva Emma testvérével beszélt, hogy egy kis ideig náluk lakhasson, kell a változatosság és emberközelség. Mióta kilépett a hotelből, a mobilja életre kelt, a karórája ismét járni kezdett. Tudta, hogy az otthonában még össze kell pakolnia egy váltás ruhát, de előtte átöltözik melegebb ruhába, elsiet a munkahelyére, mivel úgyis életjelet kell adnia magáról. Hiába jelezte a cégnek telefonon, hogy pihenne még egy kicsit, akik nem furcsállták a hónapos távollétet, bár aggódtak érte, azonban csak két hét szabadságot tudtak még adni neki. A nő elgondolkodott, hogy ilyen hosszú időt nem érzett a másik világban, csak két nap volt számára. Ez idő alatt már igazi őszi idő lett, fázott is, érezte egész porcikájában.

 

Miután a munkahelyén minden simán ment, bár egész késő délutánig feltartották, örültek, hogy látták, hazaérve már csak felvette az összekészített holmiját, bekapott pár falat kekszet a szekrényből, és indult is.

 

Ahogy így gondolataiba merülve menetelt az úton a legközelebbi ismert buszmegálló felé, hogy a 60 kilométerre lévő testvére és a férje lakására menjen, már csak a jövővel tudott foglalkozni. Örült annak is, hogy a távolsági busz a kisvárosba még késő este is járt. Már nem is tűnt neki nagy távolságnak, közel másfél órát kibír busszal, nézheti a sötétbe burkolózó tájat, ami már nem rideg hely számára, érezheti, hogy ismét ember. Ahogy tűnődött gondolatai közt, már el is érkezett ahhoz a buszmegállóhoz. Rápillantott a karórájára. Épp időben ért oda. A busz meg is érkezett. Felszállt.

 

A túl sötét úton csak az elhaladó kis településeket látta halvány fényben… minden olyan kihaltnak tűnt. Mégsem érezte, hogy magányos lenne. Fiatal fiúk és lányok hangoskodtak a buszon, élvezték, hogy péntek este van. Ezt már megtudta a munkahelyén. Annyira furán érezte magát az idő múlása miatt. A mobilja is helyrerázódott már a régi kerékvágásba, beállította magának a pontos időt.

 

Amikor megérkezett a célállomáshoz, leszállt a buszról. Még nem tárcsázta Emma számát, mert nem tudta biztosan, hogy mikor érkezik meg. Bár legszívesebben a hamarabbi járattal jött volna, de tudta, hogy Emma akkor kérné őt segédkezni a sütésnél és a főzésnél, amit most szívesen kihagyott. Azt is kristálytisztán látta maga előtt, hogy a testvére az ott töltendő idő alatt úgyis bemutatja neki a főzőtudományát, amit korábban már annyiszor mondott neki, hogy ha megházasodik, pazar ételeket fog főzni, és ha jön vendégségbe, kitesz magáért, hogy a legjobb fogásokban részesítse. Így elindult gyalog.

 

Ahogy bandukolt a nyirkos, alig megvilágított főutcán, a kisebb, szűk utcákból a lámpák gyenge fénnyel pislákoltak kifelé. Egyszer már járt a testvérénél, tudta az utat, de akkor személygépkocsival vitték őt a kertes házhoz. Tudta, hogy az egyik szűk utcába kell betérnie. Ahogy befordult balra, ment be a sötétségbe burkolózó, alig pislákoló házak közötti úton, ami hamar véget ért, egy fényesebb, kis térre vitte. Egy erős, szúrós érzést tapasztalt a tarkóján. Ahogy hátraperdült, az egyik fa mögül fekete alakot látott kihajolni. A hold fénye világította a településnek azon részét, ahova a kis tér lámpáinak világítása nem ért el, és azon keresztül láthatta, ahogy egy ragyogó, világoskék színbe burkolózó szempár rámeredt. A hozzá tartozó alak fekete ballonkabátot viselt. Ahogy közelebb lépett a sötét jelenség Valéria felé, két fényes lámpa tűnt fel a nő mögött az úton, szembe a sötétségbe burkolózó lénnyel. A fa mögül előjövő árnyék besurrant egy másik szűk utcába. A gépkocsi megállt a nő jobb oldalán, amelyet még csak most figyelt meg… rendőrautó volt. Az egyenruhás ablakát leengedve határozottan odaszólt neki:

– Szálljon be!

Nem kellett kétszer mondania, a nő automatikusan engedelmeskedve már be is ült a vezetőülés mögötti helyre.

– Hová vihetem?

– Szabadság utca 12.

– Máris indulunk! – közben a gépjárművel megfordult a kis téren a sofőr.

– Nem megy utána?

– Nem. Majd a takarítófalka.

Ennek hallatán nem ért el megkérdezni, mit takarhat e szó, mi a jelentése, ahogy jobbra visszatekintett, látta, hogy három rendőrautóból hat rendőr szállt ki, és besétáltak abba a sikátorba, ahova a kék villogó szemű alak pár perccel korábban eltűnt. Az egyik rendőr rátekintett Valériára, így még a hátsó ablakból látta a nő, amint az egyenruhás szeme ragyogó sárgás-világosbarnás fénnyel felvillant, majd elfordult és eltűnt a többiek után.

– Vendégségbe jött?

Valéria figyelembe sem vette a kérdést, azonnal az ő kérdésére tért:

– Mi folyik itt? – közben az ülésből előrébb hajolva a belső visszapillantó tükörbe nézett. A rendőr is így tett, akinek szeme szintén ragyogó sárgás-világosbarnán csillogott.

– Azok nem emberek! És maga sem ember! – riadt meg Valéria.

– Ahogy maga sem – jelentette ki az egyenruhás egy mosoly kíséretében.

A nő hátrahőkölt.

Hát tényleg igaz? Már nem vagyok ember többé? – gondolta magában.

Összeszedve bátorságát tovább kérdezett:

– Honnan tudja? Érez rajtam valamit?

– Bizony. A szaga elárul mindent.

– Büdös vagyok? – értetlenkedett Valéria.

– Nem úgy értettem! – nevette el magát a férfi.

Az a mosoly! De sármos férfi! Jó magasnak tűnik. Igazi szőke herceg a szőkés-világosbarna hajával és borostás arcával. Jó pasi. De kár! Vagy mégsem? Azt sem tudom, hogy micsoda! Csak azt, hogy kicsoda… rendőr. Ha minden igaz – vélekedett magában a nő.

– Van egy kis túlvilági illata, vagy hogy is mondjam – folytatta a férfi. – De nem tudom besorolni sehova.

– Besorolni? – nyílt tágra mindkét szeme Valériának.

– Igen. Fajba.

– Ön is faj?

– Igen.

– Milyen?

– Vérfarkas.

– VÉRFARKAS? – szinte ordította sikítva a nő.

– Igen.

Valéria mélyen belenyomta hátát az ülésbe. Gondolkodott.

Szellemek, átok, angyal, most meg vérfarkasok. Mi jöhet még?

Kis idő múlva ismét megszólalt:

– De a kék ruhához nem kék szem dukál?

A férfi elnevette magát.

– Van humorérzéke… és ráadásul ilyen helyzetben. Ez tetszik! Amúgy kék szemük a vámpíroknak van.

– Akkor nem jó a felállás.

– Tetszik a gondolkodásmódja. Azt észrevettem, hogy ura a helyzetnek, bár úgy tűnik, hogy nem látott még hozzánk hasonlót, holott maga is túlvilági lény. Csak nem tudok rájönni, hogy micsoda.

– Hát igen, arról nekem sincs fogalmam.

– Hm…

– Ennyit tud mondani?

– Mit tud magáról? Mi a képessége?

– Fogalmam sincs.

– Ezzel nem léptünk előrébb.

Valéria ekkor körvonalakban elmesélte, hogy mi történt vele az elmúlt időszakban.

– Ön egy igazi élőhalott – szólalt meg végül a férfi. 

– Vicces. Tudtommal azok zombik.

– A könyvekben. Eltemetett halottak nem támadnak fel – ekkor megállt egy kertes ház előtt. – Megérkeztünk.

Valéria jobbra tekintett a házra, majd kiszállt a kocsiból, odalépett a vezetőülés ablakához, amelyet a férfi lehúzott.

– Tudja, ez az információ eléggé sok volt mára, alig várom, hogy végre ledőlhessek. Amint látom, testvérem sürög-forog a konyhában, csak ott ég a villany. Farkaséhes vagyok.

– Azt meghiszem.

Ekkor esett le neki, hogy mit mondott egy vérfarkasnak, aki csak vigyorgott rá a mondat hallatán.

– Ez normális dolog egy élőhalottnál?

– Majd utánanézek a Nagy Kézikönyvben.

– Aha. Tehát olyan is van. Na, jó, ez tényleg sok volt mára, mentem. Köszönöm a fuvart.

– Holnap délelőtt benézne az őrsre? Akkor utána tudok nézni a fajának.

– Azt megköszönném. Még túl új nekem minden.

– Megértem. És tetszik, hogy nem ijed meg a változástól, főleg nem tőlem.

– Magának sok minden tetszik. Én meg ezt figyeltem meg.

– Akkor azt is megmondom, hogy nemcsak a stílusa, hanem maga is tetszik – mondta szinte már vigyorogva a rendőr.

– Mivel vérfarkassal még nem volt dolgom, ezt most elraktározom az agytekervényeimbe, de azért szeretném tudni a nevét.

– De bunkó vagyok! Tóth Illésnek hívnak. És Önt?

– Ritka keresztnév. Az én nevem Kovács Valéria.

– Tetszik a keresztneve. Ezt sem használják sűrűn.

– Ez a „tetszik” tetszik nekem! – mosolygott a nő.

– Ezek után tegeződhetnénk is – mondta nevetve az egyenruhás.

– Egyetértek.

– Akkor holnap várlak az őrsön. Innen a harmadik utca, végig balra kell az utcavégekben kanyarodni. Ha belépsz az épületbe, csak mondd, hogy Tóth Illés rendőr főtörzsőrmestert keresed.

– Meglesz. Köszönöm. Jó éjt! Mármint jó esti szolgálatot! – mondta zavarodottságában elpirulva Valéria.

– Köszönöm. Pihenj! Rád fér! Szia!

– Szia!

Azzal felhúzva az ablakot és már hajtott is tovább. A nő még egy kicsit nézte a távolodó gépjárművet, majd elindult a házba.

 

 

/további fejezetek a könyvben/