A változás hullámai c. kötetemből válogatás

 

 

 

Tódor naplójából

  

Nyíregyháza, 2012. március 28., szerdai bejegyzés

 

Emlékszem arra a napra. Kristálytisztán. Behunyom a szemem, és látom az egész jelenetet.

 

Még csak 9 éves voltam. A kertben álltam a hosszú, dús, fekete hajú, nádszálvékony, 8 éves Marika előtt. Ő egy szál kéknefelejcs virágot szorongatott a kezében, és zokogott. A kora tavasz ellenére nagyon meleg volt. És én csak álltam tehetetlenül Marika előtt, egy szót se szólva. Ő pedig megállás nélkül sírt.

 

A közelünkben egy kisebb bomba robbant. Elfordítottuk a fejünket, eltakarva az arcunkat, és reflexből összegörnyedtünk. Mikor ismét felegyenesedtünk, a homok és a por belepte a fél arcunkat… nem tudtuk eléggé védeni magunkat. A hátérben jajveszékelés, ordítozás hallatszódott. De mi nem foglalkoztunk a körülöttünk zajló eseménnyel, csak meredtünk egymásra. Ahogy így elnéztem puffadt, vörös, kisírt arcát, nagyon megsajnáltam. Az osztálytársaim azt mondták, hogy szerelmesek vagyunk egymásba, de én még nem hittem ebben az érzésben… most már tudom, hogy az volt.

 

Ahogy így meredtünk egymásra, a semmiből hirtelen egy német katona felkarolta előttem Marikát, és elfutott vele. Én meg csak álltam ott megszeppenve, és néztem, ahogy egyre jobban távolodtak el tőlem.

 

Istenem! Azóta majdnem egy élet telt el. Őszülő hajam szálait már lassan meg tudom számolni. Most nem írok többet. A feleségem itt áll a hátam mögött, és toporzékol, hogy ki fog hűlni a vacsora. Mondom is neki: „Megyek már, Marika, megyek!”

 

Vége