A teingák kora c. kötetembe betekintés

 

 

  E-könyvként is megjelent!

 

35. fejezet

A tábor közepén

 

Magas fal állja

utadat szabadság és

pokol határán.

 

„Elkerített, fegyveres emberekkel védett halálos hely, amely egyetlen ember által kitaszított szenvedőkkel teli. Megsemmisítő tábor ez, amelyből több is van. A millió fölötti tetemet számláló táborban találod őt. Pusztulásuk értelmetlen, de te csak Őt mentsd meg! Ott leled, halálára várva, szenvedésekkel teli arccal, reményvesztetten. Menj, és hozd el, de csakis Őt… a hatodik teingát.”

 

 

Ha a tábor szót halljuk, mindenkinek egy kellemes, gyerekektől hemzsegő üdülő jut az eszébe, és csak keveseknek egy katonai tábor… azonban a kínoktól hangos embereket behurcolt hely senkinek. A magasodó falak tetején a szögesdrótok bizarr látványt nyújtottak az arra tévedőnek. A hegyes csúcsokon rongydarabok, száradt vértől díszelgő holttestek lógtak a belső udvarrész felé. Kifele lábnyomok sehol sem látszódtak.

 

Matthias sorban állt az étkezőben, várta a napi szerény adagját. A közelben álló katona végig figyelte őket, és egy pisszenésnél a legközelebbi emberre suhintotta botját. Ahogy a rövid, szőkésbarna hajú, sötétbarna szemű, fehérbőrű, vékony és alacsony termetű, 41 éves teinga a tányérjával megfordult, a katona vele szemben állt, és kiverte kezéből az étellel teli tálcát.

− Várj csak! – szólt németül, majd Matthias fejére vágott botjával. A háttérben két katona kuncogott.

A fogoly lehajolt, hogy összeszedje a kiborult kosztot, amely nem volt szilárd állapotban, de mindent megtett, hogy ne hagyja ott a nyomát sem. Sikerült összekaparnia a földről az ennivaló nagyobbik részét, és éppen, hogy elindult az egyik asztalhoz, hirtelen kicsúszott lába alól a talaj, és a tálcájára esett. Az egész arcát belepte a több napos kaja. A gúnyos nevetés a háttérben egyre csak fokozódott. Matthias összeszedte minden erejét, és felkelve megint elindult az asztal felé, nem is törődve azzal, hogy arca tele volt ételfolttal. Végre elért az asztalhoz, és nekiállt magába tömni az ebédjét, amit az udvarról hallatszódó riasztószó zavart meg. A katonák mind kirohantak, akiket a rabok is követtek.

 

Mindenki döbbenten állt, mikor meglátták a talpig feketében álló, sötét bőrű lányt. Namuswa egyből elkezdte fürkészni az arcokat, hátha megtalálja a fénnyel átitatott teingát, akit csak egy Mások közül való lát meg. Hamar meg is akadt rajta a szeme. Matthias falfehér lett, mikor észrevette, hogy feléje közelített az idegen.

– Állj! – kiáltotta el magát németül az egyik katona.

A semmiből előtűnő lány egy suhintással odébb lökte a felfegyverkezett férfit – a meghalt csecsemő eltüntetése után ez már gyerekjáték volt számára, hiszen ahogy a világok között utazott, egyre erősebb lett –, és Matthias elé állt. Kinyújtotta kezét, a férfi pedig csak meredt rá halálos félelemmel a szemében és földbegyökerezett lábakkal. Eközben a többi katona köréjük gyűlt, kibiztosították a fegyvereiket, és készen álltak a tüzelésre. Már csak a parancs hiányzott, amit hamar meg is kaptak!

– Lőni! – hallatszódott a kör széléről németül a parancsnok hangja.

Ahogy a sortűz záporozott a két teinga felé, egy láthatatlan burok szikrája elkezdett villanni a szomorú, bús ég alatt. Majd porfelhő kerekedett a semmiből, és mire leülepedett, az idegen a fogollyal együtt már messze utazott ettől a világtól.

 

*** 

 

Mikor megérkeztek a biztonságos helyre, Namuswa otthagyott mindenkit. Úgy érezte, hogy hánynia kell, és órákig nem mozdult ki a mosdójából. Ahogy ott gubbasztott, hirtelen elfogta a fáradtság, és hamarosan mély álomba zuhant:

 

Mintha New Yorkban, a víz melletti épületek egyikének ablakában állt volna. Előtte magasodott a messzeségben a Szabadság-szobor. Az eget sötétkék és fekete fellegek borították, amelyek mély hangon dörögtek, és kisebb villámokkal fényesítették a fenti területet. A folyó torkolatánál egyre magasodtak a hullámok, és máris felettük repült Namuswa. A felcsapó, hangosan morajló hullámokat és örvényi húzóerőket ügyesen kikerülte, de ahogy szállt szárnyak nélkül egy nagyobb örvény fölött, és belenézett a mélységbe, odalent aranyszemű, sötét alakoktól kavargott a mélység. Egy hatalmas kanyarral felfelé ívelve, miközben csapkodott a kezével a levegőben, megfordult, és visszaszállt a nyitott, egy helyen sárgás fénnyel világító, magas épület közepén elhelyezkedő ablakra. Odaérve egy vakító fehér fény fogadta.

 

Remegő és fájó testtel ébredt. Mintha valós lett volna az álma. Még érezte a testében az égi könnyedséget.

Furcsa álom volt. Talán a következő utamat jelzi, hogy vízre szállok? Vagy már előre jelzi a csatát? Várjunk csak! Mit kell nekünk tennünk? Hogy lesz a Világvége? – tűnődött magában a lány, és jobbnak látta felkeresni a professzort.

 

Namuswa a folyosón bandukolva találkozott az öreg tudóssal. Mikor Solnay meglátta a lányt, megkönnyebbült.

− Örülök, hogy jobban vagy! Tudom milyen fájdalmas dolgokat láttál! Mármint én csak sejteni tudom, de átérzem a kínjaidat, hidd el! – közölte vele az öregúr, majd szorosan átölelte.

− Köszönöm, professzor úr! Nagyon szenvedek, mikor látom ezt a sok embert a sorsukra hagyva. A vulkánkitörésnél és itt is olyan sok ártatlan ember halt meg.

− De nem tehetsz ellene semmit. Nem tudsz mindenkit megmenteni. Viszont, ha mind a kilencen itt lesztek, ezt a Földet meg tudjátok védeni a pusztulástól, és itt még több emberről van szó. Ez nagy dolog, gyermekem! – mondta mélyen és együtt érző hangon Solnay.

− Rendben. Igyekszem nem gondolni a szörnyűségekre. Csak ott lenni élőben és látni, ez nagyon rossz érzés.

− Tudom, gyermekem!

 

Kis szünet után, ahogy ott álltak, a professzor a lányra nézett:

− Valamit szerettél volna még mondani?

− Igen. Most volt egy látomásom.

Namuswa elmesélte az álmában látottakat. A professzor figyelmesen végighallgatta. Egyszer sem szólt közbe. Majd a mondandó után így felelt:

− Hm… szerintem ez a bajra utal. Mivel már más dimenziók létezéséről is tudunk, az aranyszemű alakok lehet, hogy majd onnan jönnek – mondta nyugodt hangon, nem említve az ő szintén aranyszínben tündöklő szemű lényeiről szóló látomását, amit már jóval korábban álmodott. – De Sti Poo is úgy írta. A Sötétség rájuk értendő, nem? Az biztos, hogy az Átjárón jönnek. De az is lehet, hogy éppen a Poklot mutatta az álmod. Vagy ez az egész a Pokol. Nem tudni. Meg az álmod is mutatta a két férfi beszélgetését. Az is kiindulópont. Kár, hogy az emberiség tönkreteszi magát – sóhajtotta Solnay, azonban nem közölte a lánnyal, amit már korábban az Olvasó mondott neki a Nagy Lénnyel kapcsolatban. Nem akarta még vele szembesíteni.

− Hogyan okozhatnánk mi, emberek a bajt, ami miatt kárhoznunk kell?

− Teljesen kifosztjuk a készletét a bolygónknak, és így elpusztítjuk. Csak szemetet hagyunk magunk után. Meg ahogy a látomásbéli figura mondta, önpusztítóak is vagyunk.

− Erre gondoltam. A Föld pusztulása a büntetésünk.

− De nem kellene így elvesznie ennek a bolygónak. Az is lehet, hogy kihalunk, ahogy régen a dinoszauruszok.

− Professzor úr mondta, hogy nem hisz a véletlenekben. Már egy ideje én sem. Mindennek oka van, és ha meg kell menteni a világunkat, akkor azt fogjuk tenni! – mondta erőteljes és magabiztos hangon a teinga.

− Igen, gyermekem! Remélem minden rendben fog alakulni. Eddig végig sikeresek voltunk a küldetésben – nyugtatta a lányt, nem említve meg Erhard esetét, amit kurdarcként kellett megélnie a csapatnak.

Majd elindultak a folyosón, egymás mellett, egy szót sem szólva többet.

 

 

36. fejezet

Kínok között

 

Üres mederben,

halcsontok közepette

hullik pikkelyem.

 

 

Estrella jobb kedvre akarta deríteni barátnőjét, és engedélyt kért a parancsnoktól, hogy bemehessenek a Bázisról a közeli városba. A professzor támogatta az ötletet. Az Olvasó tudta, hogy Namuswa már járt ott, és ő is kíváncsi volt az ottani pörgő életre, emellett újra civil ruhás emberek között akart sétálni. Szerencséjére a teingának is kedve támadt friss levegőt szívni, ő is ismét hétköznapi emberek közé vágyott vegyülni. A többi másvilágit nem hívták, még szoktatni kell velük televízión keresztül a rájuk váró világot. A városnak volt egy hatalmas plázája, amelyet mindketten látni akartak.

 

Mivel hűvös fuvallat érte kint őket, miközben hétágra tűzött a nap, Estrella megkívánta a fagyit. Éppen a nagy bevásárlóközpont legfelső szintjén sétáltak, amikor meglátták egy bárnak a fagyis standját. Odamentek az eladóhoz, aki a pult alatt babrált a sok tennivaló között, majd hirtelen felpattant a vendégek cipőkopogására… és Namuswa bánatára. Mikor a teinga meglátta a kiszolgáló lányt, otthagyott mindent, nem törődve semmivel és senkivel, egyenesen a mosdó felé vette az irányt. Mikor beért, a legközelebbi WC-kagyló fedelét felcsapta, és a reggeli kedvenc ételét viszontlátta.

 

Mire barátnője megtalálta, Namuswa hullafehér arccal meredt a tükörbe.

– Mi történt? – kérdezte rémülten.

– Te nem láttad azt a lányt? Kiköpött mása annak az elvetemült nőszemélynek, aki tönkretette az életemet!

– Nem figyeltem, hogy ennyire hasonlítana rá. Én csak egyszer láttam. Sajnálom, hogy ennyire felzaklatott.

– Nem te tehetsz róla.

– De te a barátnőm vagy, és aggódom miattad!

Namuswa behúzódott a sarokba, és leguggolt a földre. A spanyol lány leült mellé. A teingát nem érdekelte, hogy kik jönnek be a mosdó ajtaján, és kik meresztik rá a szemüket. Most semmi más nem érdekelte saját bánatán kívül, csak a nagy fájdalom húzódott végig rajta, a szívétől kezdve az egész testén át. Estrella végig ott ült mellette, és mélyen hallgatott.

 

Egy negyedórás csönd után az Olvasó megszólalt:

– Van egy ötletem! Ugorj át egy másik dimenzióba, egy képlékenybe, és hozz magadnak egy másik Erhardot! Az tuti, hogy nem ez a viselkedésű srác lesz! Elvileg nem teljesen ember, biztos el tudod hozni.

– Aranyos vagy, hogy segíteni akarsz, de nem jó ötlet. Lehet, hogy ugyanilyen fickó lenne, mint a jelenbeli, de az is lehet, hogy gonoszabb. És amúgy sem akarok több Erhardot! Nem akarok egy pasit sem magam körül! Elegem van mindenből és mindenkiből? – azzal hangos zokogásban tört ki. A titkot, hogy már viszontlátta egyszer kedvesét egy másik dimenzióban, nem akarta bevallani még a barátnőjének sem.

 

Visszaérve a Bázisra Namuswa már alig várta, hogy másnap a süllyedő hajóra léphessen. Kíváncsi volt, hogy már csak az idézetből kiindulva milyen férfit fog elhozni a nagy utasszállítóról. Remélte, hogy ránézve valamelyest enyhülni fog a fájdalma. De az érzések még mindig össze-vissza kavarogtak benne. Sehogyan sem tudta uralni a lelkében dúló káoszt.

 

 

37. fejezet

Süllyedés előtt

 

Óriás siklik

hatalmas víz hullámán,

jéghegy a veszte.

 

„Óriások óriása, indulásra kész, hasít az óceánon, de jégtábla a vész! Süllyedés előtt még mulat a nép, és Ő ott lesz, játssza szerepét… a hetedik teinga.”

 

 

A hajón mindenki jókedvűen mulatott: gazdag és szegény réteg egyaránt… ki-ki milyen módon. Tony az új barátaival bókolgatott a hölgyeknek az alsó szinten. Koszos, kicsit régimódi fekete inge fölé rávett egy világosbarna zakót, homokszínű kalapját félrebillentve hordta. A férfi piszkosul helyes arcával bárkit el tudott csábítani, legyen szó akár előkelő, akár középosztálybeli vagy magafajta hölgyről. Félhosszú, egyenes, világosszőke, lófarokba fogott haja vállig ért, és épphogy utazás előtt lépte át a 20. életévét. Vékony, középmagas, nem sportos alkatú teste a ragyogó égkék szemével párosítva még vonzóbbá tette a gyengébbik nem körében. Ahogy a hölgyek elhaladtak az alsó korlátot támasztó férfiak előtt, a szemeknek mindent volt szabad látni. A kedves bókok sem maradhattak el. Amint Tony kacsintott a hölgyek felé, még alighogy a szeme újra egyenesen nézett, már megtörtént egy villanás a tat mélyéből, a legalsó szinten. A levegő megfagyott. A dermedt tekintetek mind a fény felé szegeződtek. A végeláthatatlan folyosón megjelent Namuswa. Hosszú, göndörfürtös haja kiengedve hevert a vállain. Egyenesen a korlátot támasztó fiatalok felé igyekezett.

 

Egy nagy ütközés. Beleremegett az egész hajó. Percek teltek el, mire ebből is felocsúdott a legénység. A hideg víz moraja másodpercek alatt elérte az alsó rétegben állók füleit. Hamarosan a hangot adó áramlás is megjelent. A jelenlevők sikítva indultak a fedélzethez vezető lépcső felé. Namuswa megfogta Tony jobb karját. A fiatal férfi ránézett, és Namuswa megcsókolta.

Jaj! Ilyen helyes pasira nem gondoltam! De amilyen macsó, inkább felejtős. Főleg, hogy amilyen bánatos vagyok, a végén még itt hagyom elsüllyedni, mert minden pasi megérdemelné! – mondta magában háborogva a lány, de mégis jobbnak látta magával vinni… a világának megmentése érdekében.

Tony nem húzódott el tőle, bár furcsállta, hogy egy fekete bőrű hölgytől kapott csókot. Mikor a lány ajka másodszorra is érintette a fiúét, a világ elhomályosult, és eltűntek a helyszínről.

 

***

 

A Nagyteremben Estrella és pár kíváncsi női katona várakozott. Mikor megjelent a két teinga, az Olvasó nagyot nyelt a férfi láttán.

− Nem gondoltam volna, hogy ilyen cuki falatot hozol! – mondta nevetve Namuswa felé.

− Akkor neked adom! – szólt mosolyra húzva száját a kilencedik teinga, aki nem akarta elvenni barátnője kedvét, és inkább viccesre fogta a figurát.

− Na, gyere! Ne félj, jó helyen vagy! Amúgy meghaltál volna! – vetette oda a szót Tony felé teinga nyelven a spanyol lány, majd karon ragadta, és magával vitte a többi másvilági jövevényhez.

 

A fiatal férfi az új környezet láttán nem rémült meg, és a női kíváncsiskodóknak is kacsingatott, miközben elhagyták a Nagytermet. Namuswa ezalatt, kikerülve a női hadat, elviharzott a szobájába, majd gondosan bezárta maga mögött az ajtót. Nagyot sóhajtott, és próbálta a lelkében dúló érzéseit rendbe tenni: hol örült, ha kedves és sármos férfit látott, hol gyűlöletet érzett az egész másik nemre nézve. Még a Bázison lévő katonákat is elkerülte, a női egyenruhások mellett pedig egyenesen elviharzott. Úgy döntött, hogy pár napot még pihen a következő utazás előtt. Tudta, hogy mi vár rá az utolsó dimenzióban, milyen teingát kell elhoznia a sanyarú sorsából.

 

/további fejezetek a könyvben/